CSEREGYEREKEK:   

A város ahová igyekezett, még csak most kezdett ébredezni éjszakai álmából. Az állomból, ami nem is lehetett nyugodt és csendes, hiszen minden éjjel zajongva hordták áruikat a kereskedők Ostia kikötőjéből a piacokra. Az ébredni készülő nap arany koronával jutalmazta a hét dombon elterülő Rómát. A látvány valóban ahogy Aétius mondta csodaszép és lenyűgöző. A villa, amit a princeps senatus kijelölt részükre a városon kívül messze állt. Az egy emeletes épület hatalmas termeivel és mindegyikük részére külön hálófülkével kínálta az általuk soha nem ismert luxust. Berik és Ennedzur napokig nem találták a helyüket a házban mindenáron a szabadban akartak éjszakázni. Az oktatás Constantinus részéről miszerint mi micsoda és milyen célt szolgál jó sok időt vett igénybe. Az eredmény ismeretében elmondható a mai napig nem voltak képesek bizonyos dolgokat megszokni. A fiatal kora és talán társaitól eltérő sokkal nagyobb akarása révén kezdte megszokni és elviselni a Latinok életformáját és stílusát. A határtalan becsvágya és tudásszomja vitte előre a saját maga által kitűzött cél felé. A kötelezően előírt itt tartózkodása alatt mindent szeretet volna megtanulni a Rómaiaktól. Az sem foglalkoztatta, hogy amit tanul hasznos vagy sem. Az otthoni alkalmazás során fog csak kiderülni mennyire értékes az a tudás, amit összegyűjtött. A tisztálkodási szokásokat kezdte átvenni és természetesnek érezni. A társai Constantinust kivéve még mindig a szabadban akartak könnyíteni magukon. A két kísérőjét a tenger és a partján lévő Ostia kikötő érdekelte leginkább. A nagy szállító és csatahajók, quinquireme látványa tűzbe hozta Őket. A szálláshelyül kijelölt villához tartozó rabszolgák az elmúlt időhöz, napszakhoz igazodva, külön kérés nélkül tették a dolgukat. A kora reggeli távozása miatt az ientaculumot, praudiumot mindig kihagyta csak este a cenara érkezett haza, de néha még arra sem. A szolgák ilyenkor rosszallóan néztek rá, de az is igaz a hálófülkéjében mindig volt friss gyümölcs és kása odakészítve. A megérkezésük után csak pár nap elteltével derült ki akkor is csak véletlenül a praefectus praetorio elszólása révén. A princeps senatus helytelenül járt el akkor, amikor a városon kívül jelölte ki a szálláshelyüket. A békében és barátságban élő népek követeivel Róma mindig nagylelkűen és bőkezűen viselkedik és részükre a városfalakon belül biztosit, házat. Az ellenséges népek követeit szokták csak a falakon kívülre helyezni. A helyőrség főparancsnokának információja után arra az elhatározásra jutott felkeresi a légiók nagyhatalmú urát Stilichot és megkérdezi tőle a Hunok mióta ellenségei Rómának. A tény elvitathatatlan éppen a főparancsnok kérésére a Hunok nagykirálya Huldin leckéztette meg és tartotta féken a Gót Alarichkot. A Hunok szövetsége nélkül a Rómaiak a trónbitorló Maximust sem tudták volna eltávolítani. A Germán Radagaisus Római területre való betörésekor ki más, mint az Ő nagybátyja állta útját. A Gót Gainast is a Hunok Huldinja végeztette ki és küldte el a fejét, Arcadiusnak és mikor az meghalt Római kérésre a Hunok rátámadtak Constantinaopolisra.  A napok múlásával aztán ezt az elhatározását egyre jobban halogatta és bizony ez a lustasága később sok kellemetlenségtől mentette meg. A vezető senatus nem is olyan régen személyesen kereste fel a villában. A megjelenése váratlan volt és meglepő, hiszen csak üzenni szokott. Az általa üzenteket illett azonnal végrehajtani. A megérkezésekor komor arccal közölte Stilicho már nem viseli a magister militumi rangot. A különös látogatás okára csak este a cena közösen való elfogyasztása közben derült fény. A princeps senatus javasolta amennyiben lehetséges Ő és két társa, mostantól megfelelő kíséret nélkül ne hagyják el a villa területét. A kíséretről saját maga fog gondoskodni, de csak akkor, ha Úgy ítéli meg a városba jövetelük szükséges. A kérés, amely egyben parancsnak is tűnt meglepte, de a további kérések még jobban. A Vandál származású volt főparancsnok feleségével Serenaval és családjával semmilyen kapcsolatot ne keressenek és tartsanak, fen. A császár feleségénél Marianál ne próbáljanak látogatást, kezdeményezni az Ő beleegyezése nélkül. A vacsora alatti kérések elhangzottak, de azokra egyikük sem válaszolt vagy reagált. A császárnéval kapcsolatos kérést nem is értette, hiszen a császár és felesége már az érkezésüket megelőzően sem tartózkodtak Rómában. A senatus pont erre való hivatkozással utasította el azon óhaját, hogy szeretne a császárral találkozni. A mai napig csak a senatus vezetőjével és pár magasabb tisztségviselővel találkozhatott. Az eset teljesen érthetetlennek tűnt csak találgatni lehetett mi történhetett. A megoldás és egyben a válasz két nap elteltével érkezett, amikor a szolgák kikotyogták Stilicho Ravennába menekült, ahol tudomásuk szerint ki is végezték. A további ínformációk szerint a légiók fellázadtak ellene, de ezt senki nem tudja biztosan. A városban teljes zűrzavar és pánik uralkodik. Az idegenek elleni gyűlölet és erőszakos cselekedetek mindennaposok lettek Rómában. A szolgák által előadott beszámolót hallgatva világossá és érthetővé vált a princeps senatus viselkedése. A későbbi hírek miszerint a Gót Alarich Alán Svév Vandál csapatokkal együtt Róma ellen vonul kicsit aggasztották. A mindennapos tétlenség és bezártság érzete mindnyájukat megviselte. A többiek úgy tettek mintha minden rendben lenne, de az esti cena elfogyasztása után egyikük sem állt fel az asztaltól csak némán ültek egymás mellet és nagyokat hallgattak. A döntést nem lehetett halogatni, elkerülni, hiszen annak hiánya az idő előre haladtával esetleg végzetessé válhat. Az általa több napig tartó tervezgetés és latolgatás után sem állt készen a szökési terv. Az ide út alatt az Isteren való átkelés óta minden helyiség nevét feljegyezte, amin keresztül haladtak egészen Poláig. A tengerparti kikötőben még egy látványos gladiator bemutatón is részt vettek az ott lévő amphitheatrumban. A játékokkal kapcsolatos igazságot csak évek multán tudta meg Rómában. A küzdelmeket Honorius császár már rég betiltotta, de ez a birodalomban egyes előkelő köröket nem igazán érdekelte. A Rómaiak hadi gályája, ami nagy volt és hatalmas egészen a fővárossal szembeni keleti partra hozta Őket. A tengeri utazás új élmény lévén mindnyájukat lekötötte így annak útvonalát nem igazán figyelte meg. A város Aeternum ahová érkeztek rendezett volt és tiszta. Az itt található két út egyikén a Via Claudia Valerián egészen Pannoniáig lehetett eljutni. A másik út a Via Tiburtina egészen más fele ment. A két út találkozásánál lévő Jupiter templomot a Jonis Aterniummot büszkén mutogatták a Római katonák. Az utazást innen egészen a fővárosig kocsikon és lóháton hosszúnak és fárasztónak érezte. Az emlékezetes hosszú és kényelmetlen utazás miatt a szárazföldön történő hazaút lehetőségének semmilyen esélyt nem adott. A birodalom belsejébe és ez által a Hunok földjére akármerre indulnának is Rómán keresztül vitt az út. Az Ő és társai belépte a városkapun egyenlő lett volna egy öngyilkossággal. A kinézetük alapján bárki ellenségnek vélhette volna Őket. Az egyetlen ésszerűnek látszó megoldást Ostia kikötője jelentette számukra. A kockázat így is hatalmas, hiszen a kikötő felé vezető Via Ostiensisen és még a kikötőben is bár ki feltartoztathatja Őket. A fogságukat jelképező villa elhagyásának tervét egy késő esti órában tárgyalták meg közösen. A Constantinus által javasolt külsejűk megváltoztatását és álruhák használatát a velük született büszkeségből elvetették. A távozás időpontját a következő nap kora hajnali órájára tették. Az elmenetelük egészen a kikötő elértéig probléma nélkül zajlott. A kora hajnali indulás egyiküknek sem okozott gondot. Az egész délelőtt tartó gyaloglás alatt a lehető legkevesebbet szóltak egymáshoz. Az idegen beszéddel sem akarták magukra vonni a velük szemben nagy számban közlekedő kereskedők figyelmét. Az út elején érzett félelmüket az idő előrehaladtával a bizakodás érzése váltotta fel. A megérkezésükkor a rakpart és hajók látványa a szabadság érzését keltette mindegyikükben. Az általuk annyira várt és óhajtott szabadság viszont igen rövidre sikeredett. A velük szemben álló legközelebbi hajó felé indulva jobbról több tucat légióst vettek észre, akik feléjük tartottak. Az állig felfegyverkezett katonák azonnal körbevették Őket. A kikötői helyőrség centurioja mosolyogva, barátságosan közölte már vártam magukat. A Constantinus által feltett kérdésre honnan tudott az érkezésükről még mindig mosolyogva válaszolt. A princeps senatus mindenről tájékoztatott és szigorú parancsokat léptetett életbe. A rövid és kiábrándító válasz után egyikük sem látta további kérdések feltételének értelmét. A centurio parancsára néhány légiós visszakísérte Őket a börtönükül szolgáló villába, de előtte a parancsnok azt is tudtukra adta még egy ilyen eset és utána az egész villát fogja őriztetni. A szökési kudarc és annak minden részlete napokig beszéd, témát szolgáltatott egymás közt. Az esetleges újbóli próbálkozást semelyikük sem tartotta jó ötletnek. A társaival ellentétben Ő még mindig a hazamenetel lehetséges verziójának egész sorát mérlegelte napokon keresztül.  A kudarc nem törte meg, sőt ösztönözte. A gondolatai szárnyaltak jobbnál jobb ötletek jutottak az eszébe. Az ötleteket tett követte. A varkocsba font haját levágatta. A Hunok viseletét lecserélte Rómaira igaz a nadrágtól nem tudott megválni. A latus clavusos tunikában meztelennek érezte magát, de a csizma helyet a calceus kényelmes viseletnek tűnt. A furcsa úri megjelenést még egy arany díszítéses övvel próbálta fokozni. A tükör által nyújtott kép egészen bizarra sikeredett. A társai értetlenül álltak és nem értették ezt a hirtelen történt hatalmas változást. A terv miszerint messzi provinciáról jött Római állampolgár próbál a városkapun bejutva a nép közé vegyülni rejtett némi kockázatot. A Rómába való bejutást fontosnak ítélte. A saját szemével akarta látni és hallani mi a valós és tényleges helyzet a városban. A kora hajnali időpontot nem véletlenül választotta. Az őrség a kapuknál ilyenkor a gyér forgalom és az éjszakai szolgálat fáradalmai miatt sokkal engedékenyebb. A ki be, járó embereket csak nagy ritkán állítják meg ellenőrzés céljából. A korábbi tapasztalatai alapján azt is tudta, ha határozottan viselkedik és egyenesen az örök szemébe nézve latinul köszönve mond, egy pár kedves szót biztos lehet a sikerben. A kapuban állok, ezek után egészen bizonyosan nem fogják feltartoztatni. A felkelő nap sugarai egészen alacsonyan pásztázva a tájat a szemébe világítottak. A reggel az évszaknak megfelelően már kicsit hűvösebb arcát mutatta, de ez egyáltalán nem zavarta, hiszen otthon ilyenkor már rég szőrmés kaftánban jártak. A Via Ostiensis ebben a korai órában elég elhagyatott és üres lévén gyors haladást tett lehetővé. A városkaput hamar elérte azzal a pár kereskedővel együtt akik Ostiaból jövet időközben beérték. A terv bevált az Ő köszönését és színlelt kedveskedő szavait az örök, álmosan fogadták és ellenőrzés nélkül engedték tovább. A több láb vastag falakon túljutva nem tudta eldönteni merre tovább. A pons Cestius hídon keresztül a Tiberisz szigeten át a pons Fabricius hídon végig egyenesen a Capitoliumi dombig vagy esetleg egy másik hídon átkelve a város közepe felé menjen? Az egészen korai időpont miatt az utak terek teljesen kihaltnak tűntek csak néhány taberna tulajdonosa serénykedett az üzlete előtt. A látszat ellenére Ők sem a boltjaik kinyitásával, mint inkább saját maguk rendbetételével foglalatoskodtak. A legegyszerűbb megoldást választotta találomra arra fordult amerre még nem járt. A pons Aemiliuson áthaladva a Palatinus domb felé tartott. A környék hatalmas Pazar villáit és egyéb épületeit látva elgondolkozott. A Hunok vajon miért nem építettek köböl ilyen csoda palotákat és miért nem akarnak egyhelyben lakni? A gondolatban feltett kérdést azonnal meg is válaszolta. Az általa adott válasz végtelenül egyszerűnek és logikusnak tűnt. A nagy és hatalmas beláthatatlan síkságokon, pusztákon sehol nem találni követ. Az egyhelyben maradás meg az állatok miatt lehetetlen. A saját magának adott válasszal nagyon meg volt elégedve megnyugtatta, sőt még jókedve is lett tőle pedig tudta ez azért nem egészen ilyen egyszerű. A céltalan őgyelgését lődörgését egy váratlan esemény szakította félbe. Az egyik egészen szűk sikátorba érve hangos kiabálást és ostorcsattogást hallott. A lejtős út végén a kereszteződésben egy elakadt carrucat látott. A kétkerekű kocsi egyik kereke beszorult a ház fala és az azt védő földbe vert cölöp közé. A kocsit hajtó feltehetőleg rabszolga próbálta hangos kiabálással a carruca elé fogott öszvéreket biztatni jobb belátásra bírni. Az állatók sem előre sem hátra felé nem akartak elindulni. A hajtó türelmét elveszítve vadul kezdte ütlegelni a már eléggé megriadt jószágokat. A zajos ostorcsattogás közben ért a fogat mellé. A dolgot nem értette, hiszen ennek a hintónak ebben a reggeli időben nem szabadna itt lennie. A város törvénye szerint nappal nem csak éjjel közlekedhetnek kocsik Róma területén belül. A senatus által hozott törvény logikusnak tűnt még akkor is, ha az éjszakai szállítások sok jó Római életét megkeserítették. A szigorú törvény alól csak ünnepek különböző események alkalmával vagy fontos személyek részére létezett felmentést. A carruca elején álló és most már feltehetőleg csúnyán káromkodó hajtóval mit sem törődve a megriadt öszvérek elé lépett. A két megriadt állat fejét simogatva Hun nyelven csitítgatva elkezdte őket enyhén hátrafelé nyomni. A zárt lila és kék színekben pompázó arannyal díszített csodaszép carruca lassan elindult hátrafelé. A fogságából kiszabadult kocsi kissé hátrébb megállt és nem mozdult. A kocsit hajtó mintha mi sem, történt volna bambán nézett maga elé, de nem tett semmit nem szólt egy szót sem. Az arannyal sűrűn díszített selyemkendőt, ami az utat burkoló töredezett kőlapok között feküdt csak most vette észre. A kendőt felemelve a díszes carruca mellé lépet és az akadályt képező brokát függönyt félrehajtva a kocsi belsejébe pillantott. A látvány, ami fogadta megzavarta fejbe vágta döbbenten állt és nem tudni meddig meredten nézett maga elé. A kocsi belsejéből egy fiatal éjfeketehajú feketeszemű tiszta arcú lány nézett rá vissza. A mind kettőjük néma hallgatását nem tudni mennyi idő után az Ő általa Hun nyelven elhangzottak szakították félbe.

- Itt a kendőd. Gondolom ez a tiéd. – és a kendőt a lány felé nyújtotta.

A lány riadt arccal a kocsi másik oldala felé húzódva latinul kérdezte.

- Ki vagy Te és mit akarsz tőlem. Az Én családom mindent megad neked, amit kérsz. Csak ne bánts.

A csodaszép teremtés latin szavai kijózanították. A Hunok nyelve a félig Római félig barbár külső nem biztos, hogy ebben az időben nyugalmat és bizalmat ébreszthet egy feltehetőleg nagyon előkelő és gazdag családból származó lányban. A további beszélgetést most már nyugodt derűs mosolygó arccal latinul próbálta folytatni.

- Az Én nevem Atilla. A Hunok hercege vagyok. A kendődet szerettem volna visszaadni. Elnézésedet kérem szépségedet látva zavarba jöttem. Zavaromban minden Latin szót elfelejtettem és ezért szóltam hozzád Hun nyelven. A családodat nem ismerem. Egészen bizonyos előkelő és gazdag befolyásos családod van. Aki nap közben carrucan közlekedik, az csak kivételes személy lehet. A családodtól nem kérek semmit. Apám a Hunok nagykirályának a testvére. Otthon elég aranyunk és földünk van. Bántani nem akarlak, csak arra kérlek, bocsáss meg. – mondta Atilla mosolyogva és újra a lány felé nyújtotta a kezében lévő kendőt.

 A lány arcán lévő félelmet hírtelen mosoly váltotta fel. A feléje nyújtott kendőt át véve most már egészen nyugodt pajkos és kissé évődő hangon válaszolt.

- A Latin beszéded azonnal elárulja, hogy nem vagy Római. A szavak a Te szádból egészen furcsán, de mégis kedvesen csengenek. Hát persze, hogy megbocsájtok. Sőt Én kérek elnézést tőled, hogy útonállónak néztelek. Az idegen beszéded és ez a ruha egészen megtévesztett. Nagyon szépen kérlek, ha teheted, mihamarabb öltözz át. Látszatra légy teljesen Római. Csak Latinul szólj mindenkihez. A városban most nagyon nem szeretik az idegen beszédű és kinézetű embereket. Az a hír járja, hamarosan itt lesznek a Gótok és csatlósaik a városkapu előtt. A családom szerint minden idegent ki kéne zavarni a falakon túlra. A bátyám a társaival együtt inkább legyilkolná Őket. Kérlek vigyázz magadra és ne sétálj kíséret nélkül elhagyatott sikátorokban. – mondta az ismeretlen lány és közben a jobb kezével a kocsis vállát megérintve indulásra adott parancsot.

 A carruca lassan elindult és távolodott. A bambán és zavarodottan egyhelyben álló Atillának már csak annyi ideje maradt, hogy hangosan kiabálva kérdezze.

- És téged, hogy hívnak?

A szintén hangosan adott választ már alig lehetett hallani.

- Juliának. -

A sikátor üres és csendes lett, már csak Atilla maradt ott egyedül árván a hírtelen rátörő gondolatai közepette. A szép ismeretlen lány által mondottakat javarészt már tudta, hiszen a szolgák a villában mindenről tájékoztatták Őket. Az általa kigondolt terv már nem is tűnt olyan jónak. A magára öltött álruha úgy látszik, még egy ártatlan védtelen lányt sem tud megtéveszteni. A külsején most már nem tud változtatni, de esetleg levethetné a nadrágot és elrejthetné valahová. Az ötlet jónak tűnt, de megint az a fránya Hun gőg és büszkeség miatt nevetségesnek érezte. A gondolataiba teljesen bele merülve éppen indulni akart, amikor megint észrevett valamit. Az elmenő carruca helyén egy arany fibula feküdt az út porában. A fibulát fel véve és nézegetve van, e rajta valamilyen felírat, arra gondolt ez nem lehet másé csak az előbb elhajtó gyönyörű lányé. A gondolat miszerint lehet, hogy ezt az elbűvölő égi teremtést nem látja az életében soha többé elszomorította. Az idegen kilétére vagy lakhelyének kinyomozására semmilyen esélyt nem látott. A fibulát majd odaadja és itt gondolatban megállt, hiszen kinek is adja? A talált használati tárgyat az övén lévő bőrzacskóba tette és egy nagyot sóhajtva elindult. A Palatinus dombról a Forum Romanum vagy, ahogy a Rómaiak hívták Forum Magnum felé vette az irányt. A teret jól ismerte, hiszen ittléte alatt szinte minden nap eljött ide. A Palatinus és Capitolinus domb közötti Forum Magnum a birodalom politikai és kereskedelmi világ, érintkező helyének számított. A téren zajló hangos és néha eseménydús történések minden egyes alkalommal gyerekes kíváncsiságot csaltak elő belőle. A politikai önjelölt szónokokat órákig képes volt hallgatni. Az alkudozó kereskedők édes színlelt hirtelen jött váltásokkal előadót játéka a saját népe harcmodorára emlékeztette. Az itt töltött időt soha nem érezte feleslegesnek, hiábavalónak. A Forum sarkába húzódva, mint egy kis diák áhítattal és különös szorgalommal figyelt és tanult. A Forum Romanumot átszelő Via Sacra most elég csendesnek és kihaltnak tűnt. Az itt található gyümölcs, méz, virág, ékszer, hangszer taberna nagyobb része még ki sem nyitott. A téren csak elvétve látott embereket, de ezek is mind sietve mentek valahová. A Via Sacraról le sem tért egyenesen haladt a Capitolium domb felé. A domb lábához érve már messziről látta az előtte magasodó hatalmas Juppiter Optimus Maximus templom szobrokkal díszített timpanonját. A templom előtti üres térre érve azonnal meglátta a bejáratnál várakozó lila kék arannyal díszített carrucat. A szíve nagyot dobbant hát még is gondolta. Az Én isteneim nap apácska hold anyácska mégis szeretnek engem? Az arcán szétterülő széles mosollyal sietett a bejárat felé. A gondolat, hogy újra láthatja Juliát és esetleg még beszélhet is vele jókedvre derítette. A szorongás, amit a mellében érzet az egész örültnek tűnő vállalkozása során most egy csapásra megszűnt. A templom bejáratát védő hatalmas aranyozott bronz ajtók már az Ő Rómába való érkezésekor sem álltak a helyükön így azoknak csak a díszes tartó oszlopait látta látogatásai során. A szolgák elmondása szerint az ajtókat Stilicho szereltette le és vitette el ismeretlen helyre. A rósz nyelvek még azt is tudni vélték az ajtók a főparancsnok fényűző palotájába kerültek és itt lettek felszerelve. Az oszlopok között áthaladva akadálytalanul jutott a szentélybe. A márvánnyal burkolt terem végében a hatalmas aranyból és elefántcsontból készült Juppitert ábrázoló szobor tiszteletet és alázatott parancsolt. A szentélyben elég sok ember tartózkodott, de Juliát nem látta sehol. Az oldalsó két szentélyek közül találomra a Minervaét választva belépet és körbenézett, de az eredmény ugyan az volt, mint az előbb. Az utolsó esélynek számító Juno szentélyébe már szorongva lépet. A szobor előtt egy női alak térdelt és mellette fehér togas sötét hajú ifjú állt. A teremben csak Ők hárman tartózkodtak. A feltehetőleg imádkozó páros nem adta semmilyen jelét annak, hogy észrevette az idegen harmadik személy érkezését. A szobor előtt neki háttal térdeplő nőről nem lehetett egyértelműen eldönteni kicsoda is Ő valójában. Az esetleges botránytól és egyéb következményektől tartva az imádkozókhoz való közelítést és megszólításukat teljesen rossz ötletnek tartotta. Az ajtótól kissé beljebb néma csendben türelmesen várakozott. Az ólom, lábakon haladó és múló időt gondolataiba mélyedve töltötte. A Rómaiak többsége már a Jeruzsálemből érkező új vallásnak hódolt. A császáraik jó része törvényekkel igyekezett ezt a vallást óvni és védeni, de mind hiába. A gazdag uralkodó réteg még mindig a régi jól bevált isteneket szolgálta és bálványozta. A városban a különböző vallások és szekták üldözése mind a mai napig látványos eseménynek számítottak. A vallási zűrzavar közepette úgy tűnt senki nem rendelkezik olyan hatalommal és erővel, hogy ezt a kérdést megoldja. Az Ő saját és annak rokon népei teljesen nyitottak lévén nem fektettek túlzottan nagy hangsúlyt a vallást illetően. A Hunokhoz érkező idegenek legyen az Izmaelita vagy Izraelita mind szabad vallásgyakorlásra számíthattak. A Palesztinából érkezők, sók esetben félve kérdezték mi a Hunok szándéka az Ő vallásukat illetően. A számukra kedvező választ alig akarták elhinni, mert szerte a világban nem ilyen szabad engedékeny hozzáállást tapasztaltak. A néma tétlen egyhelyben álldogálását és gondolataiba való merengését a tőle elég messze térdeplő hölgy felállása és megfordulása szakította félbe. A mellette álló ifjú is megfordult és most mind a ketten Őt nézték. Julia, mert hát ki is lehetett volna más hírtelen elmosolyodott és a mellette álló férfi füléhez hajolva halkan súgott neki valamit. A fehér bíborsávos togat viselő ifjú szintén elmosolyodott és lassan kényelmesen elindult Atilla felé.

- Ave Atilla. - mondta a Rómaiak nyelvén és közben átölelte a Hun herceget, de úgy, hogy először a bal aztán a jobb válla fölé került a feje.

- Az Én nevem Flavius Anicius Petronius Maximus. A húgom Julia mindent elmesélt persze csak azt, amit megtudott tőled. Azt a kis félreértést is nagyon sajnálja. A senatusban már hallottam rólad, de még személyesen nem volt szerencsém veled és a kíséreteddel találkozni. Gondolom a princeps senatus kérésére jöttél be a városba. A furcsa csak az, hogy nem adott megfelelő kíséretet melléd. Bizony most nem tanácsos idegeneknek kíséret nélkül egyedül bárhová is menni. Én és a társaim is azokhoz tartozunk, akik szeretnék, ha minden idegen a lehető leghamarabb elhagyná Róma területét. Persze a Te eseted egészen más, hiszen az itt léted nekünk is fontos. Tudod arra gondoltam, ha végzel a senatusban utána meglátogathatnál minket. Egészen bizonyosra veszem az egész családom szívesen lát, sőt ahogy elnézem a húgom mindenkép. – ezeket a szavakat mondva közben Juliára nézet.

- A Palatinus dombon az Anicius villát mindenki ismeri, tehát nem tudsz majd eltévedni. – mondta Petronius még mindig mosolyogva.

 Atillát meglepte az ifjú közvetlensége és határozott magatartása ezért nem válaszolt azonnal. A zavarának okát még magának sem merte bevallani. A józan, ész és a szívében dúló érzelmek vitájából az utóbbi került ki győztesen. Az igazat semmi kép nem mondhatja meg Petroniusnak. Az Ő Róma falain belüli tartózkodása felért egy kisebb fajta, árulással. A leleplezéstől való félelmében a sors keze által felkínált lehetőséget választotta.

- Igen valóban van még egy kis dolgom a senatusban. – füllentette az arcán erőltetett mosollyal aztán folytatta.

- A meghívásodat nagyon szépen köszönöm és elfogadóm. A dolgom végeztével mindenkép felkereslek téged és a családodat, de csak akkor, ha ez tényleg nem jelent gondot nektek. Az időpontot sajnos nem tudom előre megmondani, mert ez sók mindentől függ. – mondta kissé zavarodottan Atilla.

 A közben elindult, lassan közeledő Julia is melléjük ért és Ő, is mint testvére mosolyogva üdvözölte a Hunok hercegét.

- Az istenek legyenek veled Atilla. Örülök, hogy újra találkozunk. Így módomban áll még egyszer elnézést kérni tőled. – mondta és közben a fejét kicsit oldalra hajtotta.

Atilla az alkalmat megragadva most először tetőtől talpig végigmérte a nemrég megismert lányt. Az eredmény megnyugtatta. Julia valószínűleg alacsonyabb, mint Ő, de ez a magasított szandál és a toronyformájú magas, haj amit aranyszínű szalagokkal összefogva hordott magasabbá tette. A sima kreolos arcbőr és a két fényesen csillogó fekete szempár, ami egyszerre sugárzott értelmet és odaadó figyelmet elvarázsolták. A Julia körül terjengő ismeretlen illatfelhő hatásának nem tudott ellenállni. A lány bármilyen kérését vagy parancsát azonnal képes lett volna végrehajtani. A Hunoknál is léteztek szép és takaros hölgyek, de azoknak az emlékképeit felidézve és összehasonlítva az előtte álló Római szépségével egészen bizonyosan Juliának ítélné oda az aranyalmát. A vártnál hosszabbra sikeredett szótlan mustrát és hallgatását már nem lehetett tovább húzni meg kellett szólalnia.

- Légy üdvözölve úrnőm. Az Én isteneim vigyázzanak rád. Nagyon boldog vagyok, hogy újra találkozunk. Már azt hittem soha az életben nem foglak viszont látni. – mondta és közben fél térdre ereszkedett és ajkával megérintette Julia bíborszínű aranyszegélyű pallajának szélét.

- Úgy látszik Juno másként rendelte. – mondta huncutul Julia.

- Meghívtam Atillát az otthonunkba látogasson meg minket, ha végzett a senatusban. Remélem jól tettem húgom. – mondta Petronius és közben az egyik kezét Julia vállára tette.

- Ó ez nagyon jó ötlet. Legalább mindenről kifaggatjuk. Remélem, nekem majd minden titkát elárulja. – mondta Julia és közben nevetett.

A Juppiter Optimus Maximusból kifelé még mind a hárman megálltak a lány kocsija mellett és hosszan búcsúzkodtak. Atillának még egyszer a lelkére kötötték feltétlenül látogasson el az Anicius villába. A testvérek távozása után a templom előtt hagyott Hun hercegnek fogalma sem volt arról most mit kellene tennie. A terv, amit annyiszor végiggondolt és átrágott magában már egyáltalán nem tűnt kifogástalannak és követhetőnek. Julia feltűnése óta minden összekuszálódott és zűrzavarossá vált. A kialakult helyzetet saját magának sem tudta megmagyarázni. Az érzelgős helyenként nevetséges viselkedését egyáltalán nem értette. A nevelője a Hunok öreg táltosa most egészen bizonyosan megszidná. A beléje nevelt egyszerű logikus lényegre törő viselkedés és az arra való mindenkori törekvés most csődöt mondott. Az elmúlt időszak eseményeinek tükrében az látszott a leg logikusabbnak, ha követi az eredeti tervet. A Forum Romanumon bizonyos információk megszerzése után a lehető legrövidebb úton visszajutni a szálláshelyéül szolgáló villába. Az elhatározását tett követte megindult visszafelé a Forum Romanum irányába, de közben mindvégig Julia gyönyörű szemeit látta maga előtt. A Curia Julia elé érve egy pillanatra megállt, de amikor látta, hogy több senator lép ki az épületből sietve megindult a tér egyik sarka felé. Az egyik taberna mellé beállva úgy helyezkedet, hogy az egész teret jól lássa. A Forum Romanum ebben a késő délelőtti órában már igen zsúfolt és hangos alkudozásoktól nem mentes arcát mutatta. A szónoki emelvényen, amelyen máskor mindig valamelyik önjelölt szokott előadást tartani most senki nem tartózkodott. Az emelvény és az azt körül ölelő üresség ebben az órában furcsán hatott. A téren csak Római ruhás polgárokat lehetett látni és hallani. Az idegenek hiánya még neki is feltűnt. A tabernaból kilépő két Római polgár beszélgetését kihallgatva megtudta a Gótok és az idegenek lemészárlása üldözése folytatódik. A legyilkoltakat az egyikük hatezerre, míg a másik polgár ennél jóval többre becsülte. A látottakat és hallottakat mérlegelve most már belátta a princeps senatus helyesen döntött mikor megtiltotta mindnyájuknak a védelmükül szolgáló villa elhagyását. A Forum Romanumon ezek után már nem volt maradása. A városból való kijutást ebben a déli órában kicsit problémásnak gondolta. A tereket és utakat ellepő katonai járőrök bármelyikébe beleütközhet. A permit vagy spatium itineris hiánya komoly gondot jelenthet, még börtönbe is vethetik a hiányzó úti okmányok, engedélyek nemléte miatt. A magasabb katonai rangban szolgáló tiszteknek még tudna valamilyen elfogadható magyarázatot adni, de ilyenek nincsenek a járőrözők sorai között. A döntést egyre jobban halogatva azt kezdte érezni, hogy éhes. A teret átszelő Via Sacran lévő egyik pecsenyesütő felé indult. A frissen sült húsok illatát már messziről lehetett érezni. A taberna elé kihelyezett asztaloknál már nagyon sokan tartózkodtak és puszta kézzel tépve különböző szárnyasokat fogyasztottak. Az üzletbe belépve csak egy vevőt látott maga előtt, de az is már fizetni készült. Az előtte álló most hírtelen megfordult és a lehető legtermészetesebb hangon mintha már rég óta ismernék egymást megszólította.

- Barátom nem tudnál két centenionalisszal kisegíteni. – mondta.

A Hunok hercege meglepődött, de ez egyáltalán nem látszott, rajta hiszen nem is tudta mit kérnek tőle. A Rómaiak pénzét pláne az apróbb címleteket nem ismerte. Az arany esetleg az ezüst létezett egyedüli fizető eszközként számára más semmi.

- Természetesen. Majd írja az én általam fizetendő összeghez. – mondta közönyösen és közben az árusra nézett. Az eladó kopaszodó kerekfejű kövér alacsony ember valamikor szebb napokat látott fehérnek tűnő tunicajában maga is elcsodálkozott, de nem szólt semmit, csak bólintott.

 A pénzt kérő idegen a vásárolt dolgokkal együtt kilépett a térre, de előtte jó alaposan szemügyre vette Atillát. A kövér árus csak a távozó elmenetele után, mert megszólalni.

- Légy üdvözölve idegen. Bocsásd meg tiszteletlennek tűnő kérdésemet. A férfi, aki az előbb távozott a barátod? – kérdezte.

- Nem. Most találkoztam vele először. – válaszolta Atilla.

- Furcsa. – mondta az eladó és közben a fejét többször lassan jobbról balra mozgatta.

- Hogy mik vannak! Bócsás meg még egyszer elnézésedet kérem. Most már parancsolj velem. Mit szeretnél fogyasztani? – kérdezte egészen nyájasan.

- Nem is tudom. Te mit ajánlanál? – kérdezte Atilla

- Hát Én. – mondta a végét elnyújtva aztán folytatta.

- A kappan most lett kész és hozzá amanita caesarea amit szintén most sütöttem. - mondta az eladó.

- Az általad ajánlottak közül kappant már ettem igaz nálunk otthon más a neve. A másikat, amit mondtál nem ismerem, de egyszer mindent ki kell próbálni. Igaz? - mondta Atilla.

- Mennyit kérsz belőlük? Egy font elég lesz mindegyikből? – kérdezte az árus.

- Igen azt hiszem. – mondta kissé bizonytalanul Atilla.

 Az üzlet tulajdonosa ezek után megfordult és egy elég nagy fatányérra kappant és mellé kimért sült gombákat helyezett. A kezében lévő tálal együtt visszafordulva azt a herceg elé tette. Atilla az ételt nézve megállapította az valóban friss és egészen emberes adag.

- Egy denarius lesz mind összesen az általad nem ismert idegen tartozásával együtt. A fűszereket garumokat /mártásokat/ kint megtalálod a kihelyezett asztaloknál. Jó étvágyat kívánok. – mondta kedvesen az árus.

 Atilla az övén lévő bőr zacskóba nyúlt és találomra kihúzta az első keze ügyébe eső tárgyat. A fizetőeszköznek vélt arany aureus helyet a talált fibulát tartotta az ujjai között. A fényben megcsillanó arany fibula láttán a kövér árus arcán megfagyott a mosoly. Az árussal mit sem törődve azon gondolkozott hogyan feledkezhetett meg a fibuláról és miért nem adta vissza azt Juliának? A saját magának feltett kérdés megválaszolása helyet inkább újra benyúlt a zacskóba és most már valóban előhúzott egy aranyat és letette azt az asztalra. A kövér ember arcán furcsa megmagyarázhatatlan megfejthetetlen változások mentek végbe. A zavarában megszólalni nem tudó eladó lassan elkezdett izzadni, de aztán kis idő múlva valahogy összeszedte magát és megszólalt.

- Uram bocsáss meg nekem. Nem tudom, kivagy, de azt látom gazdag és fontos ember lehetsz. Nézd el nekem tudatlannak a viselkedésem. A bolt, amit még apám hagyott rám a legnagyobb ünnepi forgalomban is csak pár aranyat termel naponta. A visszajáró huszonnégy denariust sajnos nem tudom neked odaadni. Nem rég nyitottam. A forgalom, mint látod elég gyér. Alázatosan kérlek, ha tudsz, fizess kisebb címletű pénzzel. – mondta nyájasan

   Atilla a kérésnek eleget téve újra benyúlt a bőrzacskóba és belemarkolt az abban található arany és ezüst érmékbe. Az árus felé tartott nyitott tenyerében több ezüst és arany pénz látszott.

- Válasszon. – mondta a Hunok hercege.

  Az eladó a feléje nyújtott érméket látva a fejét felkapta és kissé visszahőkölt. A kissé zavartnak és tanácstalannak tűnő tulajdonos egy kisebbnek látszó ezüst érmét vett el és az asztalon lévő aranyat Atilla kezében lévő pénzek közé ejtette.

- Uram sajnos még ez az ezüst is túl sok. A segítőmet mindjárt haza küldöm pénzért. Nyugodtan menj és fogyaszd el az ennivalódat. A visszajáró pénzt majd odaadom, ha a szolgám visszajött. - mondta az árus és az arcán már megint jókedv és derű látszott.

   Atilla szó nélkül megfogta a finom étkeket tartalmazó tányért és kilépett a térre. A taberna előtt lévő asztaloknál elég sokan állva fogyasztották az árus által készített ételeket. Az idegen, aki a boltban megszólította és pénzt kért tőle állt csak egyedül egy távolabbi asztalnál. A többi asztalnál mindenhol többen álltak és evés közben beszélgettek. A tányérral a kezében elindult az egyedül lévő idegen asztala felé, amikor a tulajdonos hona alatt egy terítővel és a kezében lévő tálon frissen gőzölgő lepénykenyerekkel követte. A taberna árus gyorsabb volt nála előbb ért az általa választott helyhez. A terítőt az asztal üres felére helyezte és kézzel gondosan kisimogatta. A lepénykenyeres tálat a terítős asztalrész közepére helyezte.

- Így ni. – mondta jó hangosan és közben a mellette állóra nézett.

   Az odaérkező Atilla az idegennel szembeni szabad helyre állt és a most már tiszta terítővel gondosan letakart részre helyezte a tányérját. Az árus mosolyogva ránézett meghajolt aztán sietve, ahogy jött visszament a tabernajába. A vele szemben nyugodtan kényelmesen étkezőt úgy tűnt ez az egész körülötte zajló esemény egyáltalán nem érdekli. Az idegen tányérján már alig volt valami az evés vége felé járt. Atilla a saját tányérjára nézett és most szembesült a ténnyel, kézzel kell ennie. A díszes aranyozott tört, amit még Aétius adott és most a tunikája alatt elrejtve hord nem éppen tanácsos elővennie. A feltűnést, amit már idáig is okozott nem akarta tovább növelni. Az árus szokatlan túl nyájas magatartása is gyanúsnak tűnt. A Római nép viselkedéséről alkotott véleménye alapján jobbnak látta, ha kerüli a további feltűnést. A kezébe vett amanita caesareat megkóstolva megállapította ez bizony nem más, mint az általa otthon is jól ismert császárgomba meghámozva és kisütve. A fűszerek, saláták, különböző mártások és egy garumos tál mind a láthatóan jó étvággyal étkező általa nem ismert ember előtt sorakoztak.

- Bocsásson meg nekem Uram, hogy evés közben zavarom. Szeretnék garumot tenni az ételemre. Használhatnám az Ön előtt lévő tálat. – mondta Atilla és közben az idegenre nézett.

- Természetesen. A többi fűszereket és salátákat is viheti, Én már lassan úgyis befejezem az evést. – válaszolta a megszólított, aki az evést abbahagyva most Atilla szemébe nézett aztán folytatta.

- A viselkedésem alapján egészen biztosan faragatlan sült bolondnak gondolsz. Enged meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Flavius Tautulus. A Curia Juliaban vagyok írnok már elég rég óta. Minden nap itt szoktam étkezni, de ilyet még nem láttam. Az öreg dagadt fösvény árus úgy viselkedik veled mintha valami fontos ember vagy legalább is herceg lennél. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de a ruhádat és téged nézve valami idegen nemzet sarja lehetsz. Az én szűkebb hazámban Saviaban sok hozzád hasonló embert láttam és beszéltem is velük. Most, hogy jobban megnézlek talán Gót vagy esetleg Alán lehetsz. Tiszta szívemből mondom, hagyd, el ezt a várost amilyen gyorsan csak lehet. Nem terem most babér az idegenek számára itt. Gondolom, érted mire gondolok. Persze nem tudhatom, hogy esetleg nincs e nálad egy permit valamilyen célból. Ha így van, akkor vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit. – mondta, de nem folytatta tovább az evést csak rezzenéstelen arccal figyelt és várt.

- Valóban idegen vagyok. Nem Róma szülötte. Atillának hívnak és nincs nálam semmilyen engedély. - mondta a Hunok hercege és saját maga is meglepődött ezen az általa adott válaszon. A gondolat, hogy a most bemutatkozó Tautulus esetleg kihasználja az Ő őszinteségét meg sem fordult a fejében. A vele szemben álló úgy látszott meglepődik, de nem, mert kis mosollyal a szája szegletében megszólalt.

- Gondolhattam volna. – mondta aztán folytatta.

- Rendben. Te az előbb habozás nélkül kisegítettél pedig nem is tudtad ki fia bórja vagyok. Természetesen a pénzt, amit kölcsönöztél visszafogom, adni, amikor majd legközelebb ere jársz. De most inkább nézzük, mit tehetek Én érted. Amint már mondtam írnok vagyok a Curia Juliaban. Válasz permitet vagy spatium itimerist szeretnél. Mind a kettő van, nálam csak a nevedet kell beírnom. A nemrég megválasztott városparancsnok Gabinius Barbarus Pompeianus írta alá őket. Igaz ki tudja meddig lesz még Ő is a hivatalában. – mondta Tautulus és közben nevetett.

 Atilla ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. A sors és az Ő istenei micsoda ajándékkal lehetőséggel akarják megint szorult helyzetében megsegíteni. A döntés nem látszott egyszerűnek, hiszen ha az útvonal engedélyt választja, azonnal elindulhat haza. A szülei és az esetlegesen cserbenhagyott társai arcát felidézve kissé szomorú hangon, de határozottan mondta.

-       A nevemre kiállított permitet választanám. Persze csak akkor, ha ezzel nem hozlak téged kényelmetlen helyzetbe. – mondta és mélyen az új ismerőse szemébe nézett.

   A nála jóval idősebb feketehajú zömök, de tiszta tekintetű Tautulus nevetve az oldalán lévő tarisznyába nyúlt, elővette az engedélyt és az író alkalmatosságokat.

- Hogy írod a neved? – kérdezte.

 Atilla egyenként betűzve mondta a nevét, amit Tautulus engedelmesen beírt az asztalra helyezett permitbe. Az írási művelet végén szó nélkül most már komoly arccal nyújtotta a hivatalos okiratot Atilla felé.

- Sok szerencsét. Nem akarom tudni hol és mikor kell használnod. Azt sem akarom tudni honnan jöttél és hová tartasz. Azt viszont megtapasztaltam a szíved tele jóindulattal. Remélem, az életben még találkozunk. Vigyázz magadra. – mondta.

   Az okiratot átvéve a Hun herceg és új ismerőse szótlanul csendben tovább falatoztak. Az étkezést hamarább befejező Tautulus még egyszer óvatosságra intve Atillát elbúcsúzott és sietve távozott. A tabernas szolgája is megérkezhetett, mert az árus megjelent és még mindig nyájas mosolygó arccal letette a visszajárót az asztalra. A tulajdonos távozása után Atilla hosszan elgondolkozott. A gondolat nem hagyta nyugodni „mi lett volna, ha a spatium itimeriszt választja”. Az oly annyira áhított szökés lehetősége karnyújtásnyira volt és még sem élt vele. A társai később talán megértették volna miért döntött így, de aztán eszébe jutott a Rómaiak egészen bizonyosan a hátra maradt Beriken és Ennedzuron állnának bosszút az Ő szökése miatt. A gondolat ezen, része egészen szomorúvá tette, de később mikor már arra gondolt, hogy a nevére kiállított engedély viszont szabad mozgást, biztosit egész Róma területén az előbbi érzést teljesen elűzte. Az a gondolat, hogy most már bűntudat nélkül szabadon felkeresheti az Anicius villát és újra láthatja Juliát megrészegítette. A jókedve visszatérni látszott még annak ellenére is, hogy nem tudta mit illik vinni ajándékba, ha valaki vendégségbe megy ebben a városban. A Constantinus által tanultak erre az esetre nem tértek, ki hiszen soha nem mentek vendégségbe sehová mindig csak hozzájuk jött nagy ritkán valaki. Az ajándékozottak számát sem ismerte nem tudta pontosan hány személynek illik és kell ajándékot vinnie. A neveltetésénél fogva azt egészen bizonyosan tudta nem illik üres kézzel beállítani sehová. A gondolataiban elmélyülve észre sem vette, hogy egy katonai járőr tart feléje. A pillanat tört része alatt összerezzent, de aztán elmosolyodott, hiszen ott van nála az engedély nincs mitől tartania. Azt, hogy az engedély valódi e és milyen erővel bír nem szándékozott kipróbálni. A lehető legkisebb feltűnést szerette volna elérni. A járőr csapat el haladta után szép kényelmesen elindult az ajándékokat kínáló tabernak felé. Az otthoni megszokott, kényelmes életében soha nem kellett pénzt kezelnie. A kívánsága parancsnak számított Ő soha nem tudta meg mi mennyibe került, de ha saját magához is őszinte akart lenni nem is érdekelte. A pénzt, mint értéket, csere, eszközt itt Rómában kezdte tanulni és értékelni. A pénz, ügyekkel foglalkozó emberek mindennapos munkáját figyelve arra a következtetésre jutott ezen, tevékenységre igen nagy szüksége van egy ekkora nagy birodalomnak. Az árusok egymást túlkiabálva kínálták portékáikat és még az sem érdekelte őket, ha éppen nem volt vevő jelölt a közelben. Az arany szegélyes rómaiak által kedvelt mintával ellátott lehelet finom és könnyű kendő, amit Juliának választott elnyerte a tetszését. A Petroniusnak szánt ajándék kiválasztása már nem ment ilyen könnyen, hiszen nem tudhatta mi tetszene, neki mire vágyik. A díszes aranyozott fedelű dobozka, amit választott semleges ajándéknak tűnt esetleg még örülhet is neki a Római ifjú. Az után mindenféle holmit főleg csecsebecséket vásárolt felkészülve minden eshetőségre. A legvégén választott bőrből készült tarisznyába beletette az összes általa megvett számára semmit nem jelentő dolgokat. Az árakról fogalma nem lévén mindig kifizette azt az árat, amit a kereskedő mondott. A származásához és rangjához méltatlannak érezte az egész helyzetet pedig tudta a taberna árusok mindig magasabb árat mondanak először, hiszen arra számítanak, hogy Ő majd le alkusza azt. Az alkudozást, mint olyat megalázónak gondolta és érezte ezért nem is tett erre semmilyen kísérletet. Az eladók többsége bizony ezen, magatartását erősen kritizálta és szóvá is tette.

- Úgy látom nem is tetszik neked az Én árum. Nem is akaród Te ezt igazából. – mondták dühösen.

 Az árusokkal mit sem törődve fizetett és ment tovább. A magyarázkodás csak olaj lett volna a tűzre ezért meg sem próbálta. Azt, hogy Ő kicsoda is valójában nem közölheti senkivel, nem állhat a tér közepére üvöltve Én vagyok a Hunok Atilla nevű hercege. A most kialakult zűrzavaros időben a leg jobb esetben csak kinevetnék, de az is előfordulhat, hogy azonnal felkoncolnák. A vásárlás végeztével a Palatinus domb felé vette az irányt. A józan, ész és a szíve által sugallt érzelmek vitájában megint az utóbbi nyert, eszébe sem jutott a Tiberis szigeten át hazafelé indulni. A kora délutáni kellemes napsütésben gondolataiba teljesen belefeledkezve lassan bandukolt. Az otthoniakról semmi hír a Hun birodalomban történtekről nagyon régen kaptak tájékoztatást. A zűrzavaros és a kaotikus helyzet azt eredményezte, hogy az eddig kifogástalan birodalmi postaszolgálat összeomlani látszott. A távolságok hatalmasra nőttek. Róma teljesen elszigetelte magát. A közeledő veszedelem előszele szép lassan kényelmesen kúszót előre és terült szét az egész városon és környékén. A Gótok és segélycsapataik érkezése bármelyik nap bekövetkezhet. A várható események kapcsán senki nem készítette fel arra mit kéne tennie. A senatus nem küldött egyértelmű utasításokat mélyen hallgattak. Az Ő és társai közös kísérlete az elmenetelre megbukott. Az Anicius villában talán majd Petronius tud valamilyen friss információval szolgálni. Az ilyen és ehhez hasonló gondolataiba belefeledkezve észre sem vette, hogy vele szemben egy magas rangú Római hölgy és kísérete közeledik. A szűk sikátorban, amiben Ő is haladt mindenki félre húzódott a rangos személy és csapata odaérkezte kor csak Ő nem. A fejét felemelve és előre nézve meglepődve látta, hogy vele szemben karnyújtásnyira egy fiatal nála valamivel idősebb nő áll és Őt nézi. A szótlanul vele szemben álló hölgy csodaszép ruhát és kendőt viselt. A ruhája azonnal elárulta viselője nem, akárki. Az arannyal sűrűn díszített stóla és az alatta lévő finom kelméből készült tunika híres mesterek kezeinek munkáját dicsérte. A szigorú szúrós szemek, amik Őt nézték mindent elárultak. Az ifjú hölgy mögött álló két feltehetőleg rabszolga, lány ruháján is látszott nem akárki az Ő úrnőjük. A kísérethez tartozó állig felfegyverkezett négy légionárius szótlanul álltak és gazdájuk parancsaira vártak.

- Hé, Te hát nem látod, hogy az utamban állsz? – mondta az ifjú hölgy és azonnal folytatta.

- Azt látom, hogy idegen vagy itt. Gondolom ott ahonnan jöttél nem tanítottak arra hogyan kell viselkedni egy nálad magasabb rangú hölgy jelenlétében. Igaz most látom csak, a fizimiskádat nézve lehet, hogy nem is érted, amit mondok. – mondta és látszott rajta nincsen jó kedvében.

- Bocsájts meg úrnőm nagyon elgondolkoztam és nem vettem észre érkezésedet. – szolalt meg Atilla és közben fél térdre ereszkedve megcsókolta az előtte álló dühös hölgy stólájának szélét.

- Na, jó, most az egyszer még elnézem tudatlanságodat, de ha legközelebb találkozunk, nem leszek ilyen kegyes hozzád. Már az is valami, hogy beszéled a nyelvünket igaz volna még mit csiszolni rajta. Állj félre és hagyd, hogy folytassam utamat. – mondta az idegen nő és várakozva nézet az előtte álló Hunok hercegére.

  Atilla ezek után félre állt egészen a sikátor faláig húzódott vissza. Az idegen szép hölgy ezen udvarias gesztust semmibe véve szó nélkül elindult kíséretével együtt és látszót rajta innentől kezdve az egész dolog már nem is érdekli. A kíséretét záró katonák közül az egyik Atilla elé érve megállt és a következőeket mondta.

- Adj hálát Juppiternek komám. Nem is tudod mitől menekültél meg. Úgy látszik szerencsés csillagzat alatt születtél. Az Én úrnőm a császár húga Galla Placidia sokkal kisebb vétségekért is küldött már embereket az oroszlánok elé. – mondandóját befejezve sietett a többiek után.

 A herceg a fal tövében úgy állt ott, mint a puszták közepén véletlenül kinőtt egy szem nap után járó. Az előbbi történések súlyát és komolyságát az események gyors megtörténte miatt nem érezte át. A kíséret már rég nem látszott sehol mikor kezdett valamelyest magához térni. A katona szavai mélyen elgondolkoztatták. A Rómaiak viselkedését és magatartását, amíg él nem fogja tudni megérteni és megszokni. A legkisebb vétkekért halállós ítéletet kiszabni valakire pláne akkor, amikor az véletlenül akaratán kívül követi el azt nem volt a Hunoknál szokás. Az általa érzett Hun tisztaság becsület és igazságérzett lázongott az ilyen magatartás ellen. A pusztai népek nyíltságát őszinteségét és a természethez való ragaszkodását hiába kereste unós untalan a magas falakkal körbe bástyázott városlakok szívében. Azok ott nem voltak fellelhetőek nagy valószínűséggel nem is léteztek soha. Az, hogy éppen a császár húgával hozta, össze a sors számára nem jelentett semmit. A szép teremtés arcvonásait arcképét elraktározta az emlékezetébe, hogy majd ha később találkoznak, felismerhesse Őt. A már magasan járó kellemes őszi meleget sugárzó napra felnézve megállapította a délután felénél járhat az idő. A Palatinus domb lábánál lehet, de mivel nem tudta az Anicius villát merre találja nem álldogált tovább, hanem kényelmesen elindult egyenesen a domb teteje felé. A felfelé vivő út közepe táján egy vele szemben közlekedő ruhája alapján szolgának kinéző embert megállított és az általa keresett villa holléte felöl faggatta. A szolga készségesen útbaigazította majd még azt is elárulta Ő pont a mellette lévő villában szolgál ahonnan az úrnője parancsára most éppen friss gyümölcsért megy. A megkérdezett szolga instrukciói alapján a domb tetejére érve egy kicsinek nem mondható téren megállt és körbenézett. Az Anicius palota, mert hát a felfelé tornyosuló tympanonos bejárattal épített hatalmas épületet nem lehetett másnak nevezni a tér ball oldalán állt. A tér jobb oldalán lévő még nagyobb és sok bejárattal rendelkező épület valóban nem lehetett más, mint a Domus Flavia a császárok lakhelye. A bejáratok mindkét oldalán álldogáló látszatra unatkozó katonák látványa is ezt a tényt erősítette, illetve a megkérdezett bőbeszédű szolga is ezt állította. A kapott információknak megfelelően elindult a délutáni napsütésben a tiszta hófehér színben pompázó ball oldali épület bejárata felé. A bejárathoz érve kissé habozott, hiszen az egész téren rajta és a katonákon kívül senkit nem látott. A kapun lévő hatalmas kopogtatott megmarkolva jó erősen hármat koppintott. A zaj, amit a kopogtató hangja előidézett az egész téren visszhangzott, de az álldogáló unatkozó légionáriusokat még ez sem zavarta semmittevésükben. Az ajtó kis idő elteltével résnyire nyílt és abban egy női fej jelent meg. A nő egy szót sem szolt csak Őt nézte.

- Ugye ez az Anicius villa? – kérdezte Atilla aztán folytatta.

- Az ifjú Petronius úr hívott meg vendégségbe. Őt keresem.

   A szolga az ajtó, szárnyat teljesen kitárva még mindig egy szót sem szólva hírtelen megfordult és a ház belseje felé sietve távozott. A herceg nem tehetett mást egyedül maradván belépet a compluvium által megvilágított hatalmas atriumba. Az itt tartózkodása alatt kezdte kiismerni a Rómaiak által épített épületeket. A compluvium alatt lévő márvány szegéllyel kirakott impluvium és az abban található szebbnél szebb vízinövények látványa nyugtatóan hatottak rá. A medencéhez közelebb lépve vette csak észre, hogy abban még apró halak is úszkálnak. A számára ezt az egészen furcsa és meglepő ötletet jónak találta. A Hunok elsősorban a lányok persze csak a tehetősebbek dísz, madarakat vagy valamilyen kis állatott tartottak kalitkába zárva sátraikban. A falakat teljesen beborító szebbnél szebb freskók nagy valószínűséggel általa nem ismert penates lares házi isteneket ábrázolhattak. Az egyik sarokban álló igen igényesen megmunkált szövőszék és az attól távolabbi vasláda szinte minden villa tartozéka kellett, hogy legyen Rómában. A csendes várakozását és szemlélődését a sietve érkező Petronius hangos üdvözlése szakította meg.

- Ave Atilla. Tudtam Én, hogy Juppiter kegyes lesz hozzánk és egészen idáig vezérel és vigyázza lépteidet. – mondta és mosolyogva ugyan úgy, ahogyan a Juppiter Optimus Maximus templomban a Juno szentélyben tette megölelte a Hun herceget.

 Atilla ezen üdvözlési formát még mindig nem megszokva zavarodottan mondta.

- Üdvözöllek. A Hunok istenei vigyázzanak rád. Tudom, hogy ez az óra még korai a vendégeskedésre, de még kora este szeretnék a város, falakon kívülre kerülni.

- Szó sem lehet róla. Csak nem gondolod, hogy a vendégünket elengedjük a közösen elfogyasztott cena nélkül. Mit szólnának a mi isteneink? Juliáról és a családomról nem is beszélve. Ne aggódj, addig maradhatsz, ameddig jól esik. A haza útra kíséretet kapsz tőlem. Na, gyere. – mondta Petronius és az egyik karját Atilla karjába fonva megindultak az atriummal szemben lévő tablinum ajtaja felé.

  A vendéglátó ifjú az ajtót szélesre tárva tessékelte vendégét a szintén méreténél fogva hatalmas helység belseje felé. A mintás kőpadlós a végén nyitott oszlopsorral lezárt terem közepén egy világos márvány asztalnál hárman ültek. Julia az asztaltól kicsit elhúzódva egy sella curulison összecsukható támla nélküli elefántcsont burkolatú széken ült és hímzett valamit. Az idősebb hölgy és úr, akik az asztalnál valamilyen játékot játszottak most felnéztek és mind a ketten az érkezőkre emelték tekintetüket.

- Jó anyám és apám engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a vendégünket, Atillát a nagy Hun birodalom hercegét. A herceg és kísérete igaz a város falain kívül itt tartózkodik és szolgálja a Mi és a Hun nép közötti békét. Az Ő jelenléte biztosítja a népeink között létrejött szerződés sérthetetlenségét. – mondta Petronius Atillát maga elé engedve.

Atillát meglepték Petronius szavai, hiszen saját maga sem tudta volna ilyen szépen és tömören megfogalmazni a Rómában való tartózkodásának igazi okát.

- Anyám Ő az az ifjú, akiről meséltem neked. Ő az, aki segített nekem, amikor a kocsim elakadt. –mondta Julia a hímzését abbahagyva és felállt aztán Atilla mellé lépett.

  Az Anicius házaspár szintén felálltak és Atillához lépve mind a ketten nyájasan üdvözölték Őt. Az ősz hajú kemény arcvonásokkal rendelkező tiszta tekintetű nála jóval magasabb férfi a senatorok ruháját viselte.

- Még soha nem találkoztam a Hunok uralkodó családjából senkivel sem. Legalább most mindent megtudhatok tőled. Mi is igazándiból a Hunok titka? Miért nem tudtunk titeket ennyi idő alatt sem legyőzni? – mondta és bizalma jeléül kezét Atilla vállára helyezte.

- Na, jó. Öreg elég legyen. Előbb kínáld hellyel a vendégünket és frissítő itallal mielőtt arra a mocskos politizálásra térnél. – mondta a ház úrnője és fejével Julia felé intett, aki azonnal értette a jelzést és elindult a ház belseje felé.

   Az utasításnak megfelelően mindnyájan helyet foglaltak az asztal körül. A sietve visszaérkező Juliát egy szolgáló követte, aki egy tálcán üveg, poharakat és frissítő italt hozott. A szolga a tálcát az asztalra helyezte aztán meghajolt és távozott. A ház úrnője mindenkinek töltött a poharakba az italból és közben a következőeket mondta.

- Ezt az üdítőt maiorból és vacciniaból készítettem kíváncsi vagyok a vendégünk véleményére.

   Atilla pici szorongással, mint otthon mikor az öreg táltos vizsgáztatta belekóstolt az italba és ízlelgette. A szerencséje most sem hagyta cserben azonnal felismerte az általa is annyira kedvelt bodza és Áfonya izét.

- Én nem tudtam idáig, hogy latinul ezt a nálunk is oly annyira kedvelt növényeket így hívják. Most már tudom meg is jegyzem magamnak. Otthon nálunk bodza és áfonya a nevük. – mondta Atilla megnyugodva az előbbi szorongását feledve.

- Bodza áfonya. – próbálta a ház úrnője kiejteni a Hunok nyelvén a növények nevét.

   A bodza szót még valahogy sikerült kiejtenie, de az áfonya kiejtésével sehogyan sem boldogult. A többszöri próbálkozása sem vezetett eredményre. A család többi tagja hangosan nevetett. A Hunok hercege udvariasan kicsi mosollyal az arcán hallgatott és figyelt.

- Nagyon szépen kérlek, mond még egyszer Atilla? – nevetve kérte Őt Julia

- Bodza áfonya. – mondta újra egészen lassan szótagolva Atilla.

   A Julia által történő próbálkozás is ugyanazt az eredményt hozta. Az áfonya szót sehogyan sem sikeredett rendesen megfelelően kiejtenie neki sem.

- Úgy látom, nem fogok Hun férjet választani magamnak. – mondta Julia és közben nevetett. Az általa mondottakon az egész családja is újra nevetett.

- Na, jó most már elég. Hagyjátok abba. Fordítsuk komolyra a szót. Szeretném Atillát kifaggatni. Szeretném tudni mit, gondol a Gótok érkezésével és támadásával kapcsolatban? – mondta a ház ura most már komoly arccal.

   Az előbbi szorongásának érzete, ami az előbb már elmúlt most újra hatalmába kerítette. Az őszinteséget itt Rómában nem igen kedvelik ezt már megtapasztalta. A válasza milyen egyszerű is lehetne, ha elmondhatná mit is gondol Rómáról és a Rómaiak viselkedéséről. A Rómaiak mézes mázas beszédét soha nem lesz képes megérteni. Az Ő stílusukban az előbb elhangzott kérdést még soha nem próbálta megfogalmazni. A jelenlévő család egészen bizonyosan azt szeretnék, ha ugyan úgy gondolkozna, mint Ők és a feltett kérdésre azt a választ adná, amit hallani szeretnének. A Római birodalmon kívüli általuk barbárnak mondott népek igazsága itt senkit nem érdekelt nem is szerettek erről hallani. A fejében kavargó ezen, gondolatokat próbálta helyre tenni, és kitalálni mi legyen a kérdésre a megfelelő válasz. A mentő ötlete, ami hírtelen támadt és megfogalmazódott a fejében jónak látszót. A magával hozott vendéglátóinak szánt ajándékokat most adja át, és amíg a háziak azokkal vannak elfoglalva lesz ideje gondolkoznia. A gondolatot tett követte.

- Mielőtt válaszolnék erre az igazán nem egyszerű kérdésre szeretném az ajándékaimat átnyújtani Önöknek. Sajnos ezek az ajándékok nem az Én hazámból valóak. Amikor reggel elindultam még nem gondoltam, hogy egy ilyen kedves és jóravaló családnak leszek a vendége. Nézzék el nekem az ajándékokkal kapcsolatos esetlenségemet. – mondta Atilla és közben az oldalán lévő bőrtarisznyát maga elé az asztalra tette.

   Az ajándékozást a ház úrnőjével kezdte. A neki szánt és átadott kis apró égetett mázas Római isteneket ábrázoló figurák és egy nagyobbacska kerek ezüstkeretbe foglalt tükör láttán az ajándékozotton meghatottság jelei látszottak. Az ezüstveretes fésűt, amit csak picit később tudott átadni, mert nehezen találta a tarisznya alján már nem is akarta elfogadni minden áron Juliának akarta azt odaadni. A többiek ezen a tettén mosolyogtak. A következő megajándékozott az őszszakállú senator mosolyogva vette kezébe a neki szánt könyvet, ami Róma dicsőségét taglalta. A borotvát és egy pici tükröt és meg is jegyezte.

- Ifjú barátom ennél jobb ajándékot nem is adhattál volna.

   A Juliának szánt kendő és a Petroniusnak vásárolt dobozka átadása után, mint aki jól végezte dolgát Atilla leült az asztal mellé és belekortyolt az italába. A hírtelen történő felállása és a jobb kezével a homlokának érintése mindenkit megzavart.

- Majd el felejtettem. – mondta és kezével előhúzta az övén lévő bőrzacskóból az arany fibulát.

- Azt hiszem Julia ez a tied. – mondta és a nyitott tenyerében lévő tárgyat a lány felé nyújtotta.

 Julia arca, mint a tavaszi nap, amikor még csak sugarait próbálgatja felragyogott.

- Teljesen lemondtam róla. Azt hittem már soha nem kerül elő. – mondta a lány, csilingelő hangján és elvette a herceg tenyeréből az arany fibulát. Az átvételt úgy intézte, hogy közben az Ő kis nyitott tenyere egy pillanatra Atilla tenyerében megpihenhessen és a fényes mosolygó szemeinek sugarai igaz csak egy csöppet a herceg sötét szemének tengerét beragyogják.

- Nagyon szépen köszönjük az ajándékokat. – mondta a ház ura és folytatta.

- Egészen jó caduceator lennél. Most már kezdem érteni miért téged küldött a családod. Azt gondolod, hogy leveszel engem a lábamról? Átlátok Én rajtad öcsém. Nem akarsz válaszolni a kérdésemre. De nem hagyom magam. Válaszolnod kell. – mondta a senator és közben mosolygott.

   A Hun nép fiatal hercege újra leült és a balkönyökét az asztalra helyezte úgy, hogy balkezével a fejét megtudja, támasztani. A szemeit lecsukta és egészen halkan elkezdet beszélni.

- A Gótok nagyon hálátlanul viselkednek. A dicső nagy Római nép mindent megadott nekik. Befogadta Őket. Földet, életteret, biztosított. Engedi Őket szabadon élni, mozogni az egész birodalmon belül. Katonáik szolgálhatnak a Római légiókban. Gyermekeik tanulhatnak. A városi hivatalokban is dolgozhatnak. A viselkedésük számomra érthetetlen. Nem tudom, ezek után mit akarnak még? – fejezte be mondandóját Atilla.

   A szemeit nem nyitotta ki, félt, hogy esetleg a jelenlévők abban meglátnák a valódi igazságot, amit érzett és gondolt. A népe és Ő maga is egészen más kép ítélte meg a helyzetet. A Gótokat, az Alánokat pont a Hunok és testvér, népeik szorították Római területre. A Hun nép jövője és megmaradása függött attól, hogy Róma és Constantinopolis minél gyengébb legyen. Az ilyen és ehhez hasonló beszédet csak otthon a sajátjai körében mondhatott és nem itt a Római előkelő patricius család tagjainak körében. A hírtelen kigondolt és saját maga által nagyon jónak ítélt Rómaiak stílusában előadott beszédje utáni csendet az idősödő senator szavai szakították félbe.

- Barátom! Mintha Én mondtam volna. Ugyanígy gondolom, mint Te. Nagyon jól látod a helyzetet. A Gótok hálátlan disznók. De csak jöjjenek ide, majd ellátjuk a bajukat. – mondta indulatosan.

   Az Anicius család többi tagja hallgatott, hogy a családfő sajátos vélemény nyilvánítása alatt mire gondoltak nem lehetett tudni. A ház úrnője tért magához elsőnek és javasolta menjenek, a kertbe ahová a szolgák majd felszolgálják a cenat. A nyitott peristyliumon túl egy hatalmas buja déli növényekkel és közepén a villa méreteihez igazodó szökőkúttal még mindig pompázatosan nyíló őszi virágokkal rendelkező kert várta a csendre és nyugalomra áhítozókat. Az egész család Atillával együtt a kertbe vonult és az ott lévő nagyasztal körül telepedet le. A beszélgetés tovább folytatódott, de már nem politikáról, hanem családi személyes ügyekről folyt a szó. Juliát az érdekelte Atillát hány testvér várja otthon és tulajdon képen minden, ami vele kapcsolatos. A bátyját, Petroniust az otthoni élete és a Hun királyi család mindennapjai érdekelték leginkább. A két szülő eközben csendben mosolyogva figyelte, hallgatta, gyermekeik túláradó szeretetének és figyelmességének ezen megnyilvánulását. A Hunok hercege a gyors egymás utáni kérdések kereszttüzében hírtelen kapkodva válaszolgatott. A latin nyelven adott gondolkozás nélküli gyors válaszok néha egészen furcsa vicces dolgokat eredményeztek. A félre sikeredett latin mondatokon mind a hárman hangosan nevettek. Julia nevetve meg is jegyezte.

- Ha a széptevés is ilyen jól meggy, mint a Latin, akkor bizony mindig kosarat kapsz majd.

    A bátyja igaz Ő is nevetve csitítgatta ne hozza a vendégüket ilyen kellemetlen helyzetbe. A vidám és hangos jelenetnek a szolgák érkezése vetett véget. Az általuk az asztalra tett mécsesek és gyertyák az asztalt körülövező teret kellemes fénnyel árasztották el. A család és vendége a beszélgetésük alatt észre sem vette, hogy az esti szürkület milyen gyorsan keríti hatalmába a kertet és környékét. Az éji sötétség már türelmetlenül várta mikor terítheti sötét palástját az egész tájra. A szolgák parancs, szó nélkül megkezdték a cena feltálalását. A különböző még gőzölgő levesek és húsok egész garmadát tették az asztalra. A garumot és friss zöldségeket az italokkal együtt egy külön e célt szolgáló asztalkára helyezték. A mozgásukat és szorgalmas begyakorolt tevékenységüket figyelve látszott a vendégeskedés ebben a palotában mindennapos dolognak számit. A cena elfogyasztásának megkezdése előtt a házigazda egy rövid imádsággal átszőtt igazán kedves beszédet mondott. A dolog Atilla számára furcsának tűnt, hiszen a Hunok étkezés előtt nem szoktak imádkozni az isteneikhez. Az étkezés csendes mederben folyt. Atilla egészen keveset evet azt is egészen lassan. A számára a Rómaiak túl fűszeres és mártásokkal vastagon bekent helyenként sületlen étkei messze elmaradtak az otthon megszokott ételek ízeitől. A lepény kenyerüket, amit feltálaltak egész ittléte alatt, minden egyes alkalommal, sótlannak és ízetlennek érezte. A csendben étkező társaságot csak Julia próbálta kedves csilingelő hangján előadott történetekkel szórakoztatni. Az általa elmesélt apró vicces események leginkább az Ő legkedvesebb barátnőivel fordultak elő. A vacsora végeztével az egész társaság a szolgák által körbehordott vízzel teli tálban kezet mosott. A vizes kezeiket a rabszolga által tartott kendővel szárazra törölték. Az est fénypontjának számító esemény most érkezett el. A ház úrnőjének unszolására Julia bement a házba és egy nagyobbacska hárfával tért vissza. Az általa hárfakísérettel énekelve előadott kedves butácska történet egy pásztorlányról és annak báránykáiról szólt. A kedves fülbemászó énekszót hallgatva Atilla mindvégig arra gondolt vajon lesz e még alkalma otthon ugyanúgy, mint itt lányok körébe ülve azok dalait hallgatni. A fejében mindenáron fészket rakni kívánó szomorú gondolatokat elhessegetve ébredt rá a valóságra. Az idő bizony el szállt ideje lenne hazafelé venni az irányt. Az otthon maradt társai már egészen bizonyosan aggodnak miatta. Az izgága Constantinus még a végén valamilyen butaságra adja a fejét. A gyönyörű szép Római lány szemeiből és egész lényéből feléje áradó sugárzás, ami benne megmagyarázhatatlan bizsergő kellemes érzéseket ébresztett sem voltak már képesek maradásra bírni. A búcsúzkodás a háziak részéről a vártnál kicsit hosszabbra sikeredett alig akarták hazaengedni. Julia javaslatára, amit a többiek is támogattak és elfogadtak arra szerették volna, rábírni maradjon ott és aludjon náluk. A kérést majdnem elfogadta, hiszen a kérlelő csodálatos tiszta szemeibe tekintve egészen megszédült, de aztán pillanatok alatt magához tért. A társai másnap már egészen biztosan értesítik a senatust akik feltehetően katonákkal kerestetnék Őt. A fejében átsuhanó ezen, gondolat után határozottan és végérvényesen nemet mondott a kérésre. Az igazat még mindig nem árulhatta el. Az Anicius családot nem állt szándékában kellemetlen helyzetbe sodorni. A villa előtti térre már csak Julia és Petronius kísérték ki. A búcsúzkodás itt is folytatódott. A kíséretéül rendelt két izmosabb szolga kezükben egy fáklyával, valamivel arrébb türelmesen várták az indulás pillanatát. A két testvér mindenféle jó tanácsokkal halmozták el. A lelkire kötötték mihamarabb látogassa meg Őket újra. A gyönyörű patricius lány a jótékony sötétséget kihasználva még azt is megengedte magának a búcsúzkodás alatt, hogy egészen szorosan hozzá simult és az arcát az arcához érintette. Az oly nehézkes, körülményes elválást és elindulást követően a szolgák fáklyáikat magasra tartva szorosan mögötte haladva engedelmesen követték. A sötétségbe burkolt téren való áthaladásukat a fényesen világító fáklyák fénye megkönnyítette. A tér túlsó oldalához érve még mindig tisztán hallotta Julia felejthetetlen kedves csilingelő hangját.

- Juno óvjon Téged Atilla. Ne feled, amit ígértél. – kiáltotta bele a sűrű sötét éjszakába.

   Az idefelé utat fényes nappal tette meg most visszafelé a korom sötétben néha találomra fordult jobbra vagy balra, de a helyes irányt így is érezte. A tanítója az öreg táltos minden csillagképet megmutatott és elmagyarázott neki. Az óvó intelmeit, szavait soha nem feledi. A jövőd a csillagokban van megírva Atilla ők fognak kísérni és vezérelni egész életed során. A kellemes őszi éjszakában a csillagos égre felnézve egy egészen furcsa gondolat jutott eszébe.

- Miért van az, hogy a csillagok otthon is ugyanazon a helyen állnak és ragyognak, mint itt? És mégis miért van az, hogy otthon minden egészen más, mint itt?

 

---

 

 

 

Oldal: Hunok meséi
PilisFa Centrum Kft, tűzifa PILISSZENTKERESZT - © 2008 - 2024 - pilisszentkereszttuzifa.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat